Tehát akkor ha jól értem ha egyértelmű a jelnetés, akkor szavak (igék) egymás után pakolásával is alkothatunk mondatot.
Csak akkor szükséges a ragozás, ha olyan dolgot akarunk kifejezni az igékkel ami már nem egyértelműsíthatő ragozás nélkül?
Jól érted, ezt mondtam. Az idevágó tudásunk, úgy tudom, főként a következő két mondaton alapul:
Many of these infixes are optional on the sentence level. (In discourse, however, overt indication of tense or aspect may be required.)
A
legtöbben ezt úgy értelmezik, hogy az
overt indication követelményének - mivel Frommer nem utal közvetlenül az infixumokra - egy helyzetnek megfelelő időhatározószó stb. eleget tesz. A kánonban fellelhető még néhány olyan
elejtett megjegyzés, pl. az ünnepélyes igei forma vagy a laudatívusz kapcsán, mely arra enged következtetni, hogy valóban elég egyszer jelölni az ilyen dolgokat, és attól kezdve érvényben maradnak – vélhetően a következő jelzésig. Erre utal a befejezett igei alak (az
-ol- infixum) megléte, amire feltételezhetően akkor van szükség, ha egy folyamatos elbeszélésből befejezettre
váltunk. Kérdéses ugyanakkor a dolog pragmatikai oldala, ha pl. egy vénségesen vén na’vi azt mondja, hogy amikor "ifjú vagyok", akkor vajon a körülmények elégségesek-e a múlt idő jelzéseként, vagy ki kell-e tenni, vagy hogy mennyi idő kell elteljen két mondat kiejtése között ahhoz - vagy milyen más jelét kell adni a váltásnak -, hogy az egyikben beállított viszonyok ne érvényesüljenek automatikusan a másikban.
Látni kell ugyanakkor, hogy amíg azt nem tudjuk biztosan, hogy hímnemben az
övé micsoda, addig kár ezeket a kérdéseket nagyon komolyan venni. Úgyis csak Frommertől tudhatjuk meg az igazságot.
